Azt hiszem, sosem írtam még alapvetően negatív hangvételű kiállítás-beszámolót. (Kritikának nem nevezném, mert alapvetően mindig a személyes benyomásaimról írok, és igyekszem nem túlságosan szakmai szemmel figyelni.) És azon is sokat gondolkodtam, hogy egyáltalán megírjam-e ezt a posztot. De azt hiszem, így a zárás előtt semmilyen anyagi veszteséget vagy marketing-összeomlást nem fog eredményezni a véleményem - mondjuk valószínűleg amúgy sem.

Szóval persze, a Chagall-kiállítást meg kell nézni. Tudtam, hogy ez elől nem menekülhetek, pedig egyszer ősszel már megfutamodtam. Látatlanban a legtaszítóbb az a tudat volt, hogy a kiállítás az A épületben van. A Nemzeti Galéria legrondább, leglehangolóbb részében. Egy ilyen térben bűn művészetet bemutatni. Vagy az anyagi lehetőségekhez képest "el kell takarni". Na a Galéria munkatársai ezt a megoldás választották, és ezt tényleg jól is csinálták! Bent a kiállításon eszembe sem jutott, hogy az egykori Munkásmozgalmi Múzeum termeiben vagyok. Félreértés ne essék - minden tiszteletem a Galéria munkatársaié! Néhányukat személyesen ismerem, és tudom, hogy nálam okosabb és ügyesebb, hozzáértő művészettörténészek! Csak sajnálom az épületet. Kívülről gyönyörű, belül brutális.

Visszatérve a kiállításra: Chagall-lal nem lehet nagyon mellélőni, voltak is sokan a tárlaton. A bemutatott képek, az elrendezés, a kiragadott idézetek és a szövegek tetszettek. Mondjuk nagyon sötét volt, ez nálam gátolta a befogadást. Meg azt hiszem, nem ártana lecserélni a szemüvegemet sem. Chagallt azért is nagyon szeretem, mert iskolásként először róla kellett "komoly" kiselőadást tartanom, és a kontúros alakjai, a színfoltjai, a szimbolikája magával ragadott. A falak alapvetően sötét színekkel voltak burkolva, ami a háború tematikájához idomult, a magyarázó szövegek is jók voltak, érthetőek, nem volt "túl sok". 

Különösen az állatos-képek tetszettek. Mondjuk Chagall esetében ez nem csoda, hiszen műveit leginkább állat-szimbolikája alapján értelmezhetjük. Ez a rész tetszett, és kész. A kiállítás azonban két részből áll, és egy kis átvezető terem után Ámos Imre munkáit láthatjuk. A falon volt is egy jó kis naplórészlet Ámostól, ami a Chagall-lal való találkozásukról számol be. (Anna Margittal 1937-ben Párizsban jártak, meglátogatták a nagy művészt, aki a képeiket is átnézte.)

A tárlat második része tényleg nagyon tragikus volt. De tényleg! Furcsa katarzis, de a világ annyira nyomorúságosnak jelenik meg Ámos képein, hogy tényleg menekültem kifelé. És még akkor is megkönnyebbülés volt kilépni az apokaliptikus képek közül, ha utána az ember a lehangoló, szocialista lépcsőházba kerül. Értem én, hogy egy zsidó festő számára nincs is nagyon más út, ha a '30-as, '40-es években Magyarországon él, de ezekkel a képekkel lezárni a kiállítást, (a szintén zsidó származású, de összességében mégis barátibb) Chagall után ezekre a művekre hangolódni valódban tragikus élmény volt. Ha ez volt a kurátorok célja, akkor minden elismerésem, mert őszintén úgy gondolom, hogy jó munkát végeztek.

Ettől függetlenül a kiállítás abszolút apokaliptikus élményként marad meg. Mások véleményét is hallottam, és azt hiszem, nem ez az a kiállítás, ami után ugrásszerűen megugrik az Ámos-fanok száma. A saját befogadóképességemet egyébként nagyban befolyásolta az az eleve negatív hangulat, amiben már a kiállítás előtt voltam. Hogy hab is legyen a tortán, a rádióban Bartók Este a székelyeknél című művét játszották több zenész sajátos előadásában. Rubato, Chagall, holokauszt, Ámos - ez meg volt pecsételve.