Nagy dolog, ha a talán leghíresebb magyar festő talán leghíresebb munkáját Budapesten láthatjuk, mert a Trilógia alapvetően Debrecenben van kiállítva, legutóbb pedig Pécsett volt közel egy évig. Állampolgári kötelesség tehát megnézni. Persze Munkácsynak sok jó festménye van, de ez az együttes mégis nagyon monumentális - a mérete és a témája miatt is. Számomra meg azért is meghatározó a Trilógia, mert először még gyerekként láttam Debrecenben, és nagy hatással volt rám: a komor színvilág, az emberek dühös tömege, a finom, szimbolikával bíró részletek (például a fehér lovas a Golgotán) - én akkor bekajáltam az egészet, és nagyon másképp azóta sem tudok gondolni rá.
A kiállítótér - bár kissé kiesik a Galéria főlépcsőjétől - egész kellemes, megfelelő a hőmérséklet és a sötétség is. Mielőtt bemegy az ember a nagy terembe, az előtérben a vázlatokat is meg tudja nézni, ezekre azonban most nem térnék ki. A lényeg mégis csak a három nagyméretű festmény: a Krisztus Pilátus előtt, az Ecce Homo és a Golgota. Ami első pillantásra a legmegdöbbentőbb volt számomra, hogy a festmények nem a Debrecenben megszokott balról jobbra tartó sorrendet követik, hanem jobb szélen kezdődik a történet és bal oldalon a Golgota az utolsó. Ez volt az első, ami szembetűnt - miért nem maradhatott az olvasás irányát is jelentő balról jobbra haladás? A másik dolog, ami első ránézésre is fura volt - és erre egyáltalán nem így emlékeztem -, hogy az Ecce homo kép kivitelezését és színeit tekintve mennyire eltér a másik két képtől. Persze, azt már a tanítványok fejezték be, de akkor is meglepő a távolság a festmények között. A tömeg élénksége, naturalisztikussága ellenére sem egy hihető kép - főleg a másik kettő mellett nem az. A másik két képben sokkal inkább benne van a technikai, szellemi és lelki előkészület is. Például ismerünk egy anekdotát miszerint egy baráti beszélgetésen felbuzdulva felkötöztette magát a keresztre - erről az esetről fotó is készült. Ő maga is át akarta élni a fájdalom okozta testi-lelki szenvedést. Bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Golgota annyira hatásos legyen, nekem ez a kedvencem a 3 festmény közül. Nem zavar az égen előtűnő rózsaszín napsugár, nem rí ki Evangelista János vörös ruhája, rendben van Mária Magdolna zöld lelpe és a rá hulló vörös haja, nem mesterkélt a fehér lovas hátrafordulása és szilárd, de nem merev a létrát tartó hóhér alakja. Persze az évek alatt hozzászoktam, hogy hibákat keressek a művekben: nem túl sziklás a talaj a kereszt felállításához? Tudom, hogy ez rossz hozzáállás, mert végső soron ki vagyok én, hogy bíráljam a leghíresebb magyar festő munkáját? De persze nem is akarom, mert minden bennem munkálódó kötözködő igyekezet ellenére szeretem ezt a Trilógiát. Elsősorban azért - és ez talán a művészet egyik fő kérdése is - hogy nemcsak a kortárs környezetben váltott ki csodálatot és nemcsak a nemzeti romantikus stílust képviselője, hanem a mai emberre is hatással van, mert egyszerűen egyetemesen lehengerlő. Nem tudom elképzelni, hogy ha valaki a festmények előtt áll, ne nézne fel szájtátva az iPhone-jából a döbbenetes arcokra, gesztusokra.
Nagyon érdekes egyébként, hogy az együttes miért éppen ebből a három jelentből áll. Időrendben Munkácsy először a Krisztus Pilátus előtt képet festette, utána következett a Golgota. Ekkor mindenki biztosra vette, hogy a 3.mű a feltámadást fogja ábrázolni - ahogy az az ilyen trilógiáknál lenni szokott. Munkácsy mégis a két már meglévő festmény történése közé illesztette az utolsót, és a megkínzott, megalázott Krisztust bemutatását választotta témaként. Miért? Túl egyszerű lenne az idős művész önazonosítását látni ebben. Talán ez az a pillanat, amikor Pilátus gonoszsága (aminek kiemelésére már a Krisztus Pilátus előtt képen is törekedett) egyértelműen megjelenik. Vagy ami még rosszabb: ennél a jelenetnél válik nyilvánvalóvá az emberek kíméletlensége és ostobasága. A tömeg kritikája nagyon súlyos: néztétek már meg azokat az arcokat? Tényleg elborzasztó az együgyű emberek makacs és agresszív viselkedése!
Munkácsy azonban számomra egy nagyon fontost kérdést vet fel. Sokszor szoktam ezen gondolkodni, és azt hiszem, ezt minden művésznek is el kell dönteni a saját útjára vonatkozóan. Nevezetesen: melyik utat válassza a művész? A megalkuvás nélküli, behódolás-mentes művészet és egyúttal a megélhetési problémák útját avagy a nagyobb sikerrel és pénzzel járó, de nagy valószínűséggel nem teljesen őszinte művészet útját? Tudom, hogy ez a kérdés nagyon végletes, de valamelyik iránynak túlsúlyban kell lenni, ha az ember önmaga akar lenni. És szó sincs arról, hogy ne lenne példa az elismerés és Az Igaz Művészet összefonódására - Raffaello, Kosztolányi Picasso, ... De az is nyilvánvaló, hogy ezt a legnehezebb összehozni. Hiszen, tud-e az ember érdek nélkül alkotni, ha az embernek megvan mindene: pénz, siker, elismerés. Vagy fordítva: tud-e az ember jól élni abból a művészetből, amit őszintén képvisel? Azt hiszem, igen, manapság is - de kell hozzá egy legalább olyan jó menedzser, mint Munkácsynak Sedelmeyer.
Tessék menni megnézni! Főleg húsvét előtt, még április 30-ig.
Információk a kiállításról.
