Korábban csak egyszer voltam művészeti aukción - Bécsben, a Palais Kinsky-ben. Nagyon izgalmas volt, pörgős, hihetetlen nagy nevek kerültek elő, iszonyatos pénzek mozogtak, és természetes volt, hogy pezsgőt kínáltak. Nagyon tetszett, szóval nem is értem, miért vártam mostanáig egy újabb hasonló kalandra. Minden esetre kapóra jött a Virág Judit Galéria Őszi aukciója a múlt héten, de persze licitálni nem volt lehetőségem. Nagyon rákészültem - katalógus áttanulmányozása, fényképezőgép -, és nagyon izgultam.

Már eleve frusztrált, hogy a munkám miatt csak késve tudtam megérkezni, de ez mint kiderült, senkit és semmit nem zavar meg. A Kongresszusi Központ főterme nyitva volt, minden széken ültek, az ajtóknál is álltak, nem gondoltam volna, hogy ekkora tömeg lesz. Kellemes meglepetés volt, hogy a pezsgő nemcsak Bécsben dukál, az aulában borpult volt, bent a teremben pedig pincérek jártak körbe az ásványvizes/boros/pezsgős poharakkal. A jelenlévők nagyjából fele kért tárcsát, hogy licitálhasson, a látogatók másik fele nyugdíjas volt, akik gondolom a kultúra miatt jöttek el, és volt pár fiatal, akiket szintén a kíváncsiság hajthatott ide. Nagyon örültem annak is, hogy maga Virág Judit vezette az aukciót, nem pedig Winkler Nóra, mint korábban többször.  Mikrofonban is nagyon kellemes volt a galériatulajdonos hangja, és jó hangulatban, humorosan irányította az eseményeket. Egyszer például oroszul válaszolt az egyik licitálónak, aki rubelben is kérte volna az éppen aktuális árat. (Mert a kivetítőn ugye szimultán ment felfelé az ár forintban, euróban és amerikai dollárban kifejezve.)

Miután felszabadult néhány hely, két nyugdíjas nő mellé kerültem, akik valószínűleg gyakorlott aukciólátogatók lehettek. Megjegyezték például, hogy milyen jó kedve van Virág Juditnak, milyen zseni (az!), hogy mennyi Anna Margit-kép van, és amikor távozni készültek 3-3 borospoharat adtak vissza a pincérnek. A másik oldalamon egy középkorú férfi ült, aki nagyjából 3 millió forint értékben szeretett volna megszerezni egy képet, de a végén olyan magasra ment az ár, hogy kénytelen volt "feladni". Láthatóan nem örült neki, de korrektül bólogatott, amikor bemondták a mikrofonba, hogy végül mennyi az annyi. Licitálni egyébként háromféleképpen lehetett: a teremben táblával, telefonon és előzetes vételi megbízással. Néhány képnél maga Virág Judit is tett ajánlatot.

A legizgalmasabb az volt, amikor igazán nagy értékű festmények kerültek terítékre. (A képeket, tárgyakat egyébként nemcsak a kivetítőn lehetett nézni, hanem élőben is, néhány elegánsan öltözött férfi hozta be őket. Néha sikerült nagyon bénán, lefelé tartaniuk, hogy nem látszott semmi belőlük, illetve volt, hogy beleütötték őket az állványba.) Az igazán nagy összegű liciteknél ugyanis az emberek csak "felvillantották" a táblájukat, hogy a terem közönsége nem nagyon tudja beazonosítani, hogy ki az, aki 30-40-50 millió forintot tud áldozni egy-egy festményért. Ekkor persze visszafojtotta mindenki a lélegzetét, Virág Judit hangja is komolyabb és halkabb lett, a végén pedig megtapsolták az összeget, mint például a Ferenczy-féle Lovak a vízben című kép esetében is.

Furcsa volt azonban, hogy sok neves művész, mint például Rippl-Rónai, Vaszary vagy Molnár C. Pál alkotásai is maradtak bent. Illetve hihetetlen belegondolni, hogy így a válság idején is vannak olyan emberek, akik ilyen hatalmas vagyonokért tudnak műveket vásárolni. A "nyertes" licitálók ajándékokat is kaptak az árverés végén.